„Budapest, Budapest, te csodás!” A főváros szépségeit annak idején ikonikus dalában Rátonyi Róbert énekelte meg. Én nem eldalolom, helyette szabályos rendszerességgel megírom, mit adott nekem Rákosmente, bízva abban, hogy sokakkal lesznek közösek az emlékeink.
Sorozatunk első részét ide kattintva olvashatjátok!
Valamiféle autóbuszos Kánaánnak láttam gyerekként Rákoskeresztúr városközpontját, az Elágot. Persze tisztában voltam vele, hogy az akkori átgondolatlan közlekedési metódusoknak köszönhetően sokkal inkább egyfajta tömeges átszállási hadművelet folyik ott tej és méz helyett.
Az adott kor embere még legfeljebb szemöldök összevonásról hallott, járatösszevonásról nemigen, meg körfolyosóról, de buszfolyosóról aligha, mivel az egy jól előkészített ötlet nyomán csak 2006-tól került bele a rákosmenti köztudatba, majd kisvártatva a mindennapok gyakorlatába is, felszámolva az addigi áldatlan állapotokat.
Ezt megelőzően a hajdani, 15 busz végállomását magában foglaló terület nem nagyon volt alkalmas a közösségi kapcsolatok ápolására sem. Hacsak a megállókban való várakozás közbeni csevegéseket, illetve némi papírzacskóba mért pattogatott kukoricának, vagy más, klasszikusabb trafikáruknak a beszerzését nem számítjuk annak a környező ütött-kopott bodegák valamelyikéből.
2011-ben aztán megszületett a városközpont mostani arculata, és már programokat is lehetett szervezni a téren, amely régen folyton csak karót kapott, mostanra viszont telente karácsonyfát, beírás helyett pedig impozáns városfeliratot.
Manapság programozható fényjáték emeli az ott kiépített szökőkút esztétikáját, nem övezi lila köd viszont az Elágot közelmúltban érintő zöldterület-növelési akciót, legfeljebb a közeli jegy- és bérletárusító ügyfélközpontot, amely a 2019-es megnyitása óta ténylegesen sötét violaszín külalakot tudhat magáénak.
(A képeket a Rákosmenti Pirítósnak köszönjük!)