„Budapest, Budapest, te csodás!” A főváros szépségeit annak idején ikonikus dalában Rátonyi Róbert énekelte meg. Én nem eldalolom, helyette szabályos rendszerességgel megírom, mit adott nekem Rákosmente, bízva abban, hogy sokakkal lesznek közösek az emlékeink.
Középiskolás koromban még szimplán csak átkeltem ott. Na nem a réven, nem is a gáton. Hanem a Ferihegyi út és Gyökér utca által határolt területen, a II. világháborús emlékmű közvetlen környezetében. Bizony átkeltem, mert maga a kifejezés kisebb-nagyobb akadályokkal tarkított áthaladást feltételez, és a helyszínen tapasztalt felületi egyenlőtlenségeknek köszönhetően ez a definíció megállt a lábán akkoriban.
Én viszont sosem álltam meg, mindig elszántan siettem a közeli gimnázium, vagy éppen az otthonom felé, mert nem akadt semmi, ami engem vagy másokat ezen a töredezett aszfaltjáról könnyedén azonosítható téren tartson. Később kiderült, nem csoda, hogy nem éreztük annyira a magunkénak, hiszen nem is volt a mienk. Sokáig a Fővárosi Önkormányzat tulajdonában állt, így nem lehetett érdemi változtatásokat eszközölni rajta abban az időszakban.
Egyetlen édesanya sem tudja önhatalmúlag szebb ruhába öltöztetni, gondozottabb frizurával ellátni a mások gyermekét, az örökbefogadási eljárás azonban néhány éve megtörtént. Az északi oldalon a járda megújulhatott, egy részére ugróiskolát és labirintust festettek, hogy a tanulóknak ne kelljen azon azzal az eddig tanúsított fene nagy közönnyel átgyalogolniuk, mint ahogy az én generációm tagjai tették diákkorunkban.
2018 nyarán aztán megszépült az emlékmű körüli parkrész, ahova padokat és nyolcszáz új őshonos növényt hoztak, több lett hát a terület, mint az iskolások, a postára igyekvők, és a helyi szakrendelőbe tartók szükségszerű sétaútvonala. Hirtelen közünk lett a térhez, mert a közé lett a tér, amit kihasználunk, nem pedig csak használunk, mint a régebbi időkben.
Sorozatunk további részeit ide kattintva olvashatod!